A katasztrófavédelem szervezetének létrehozása, történeti áttekintés

A katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezéséről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvény rendelkezései alapján a BM Tűzoltóság Országos Parancsnoksága (BM TOP) és a Polgári Védelmi Országos Parancsnoksága (BM PVOP) összevonásával jött létre 2000. január 1-jén Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (BM OKF). Az országos szerv irányítása alatt álló megyei szervek, a megyei tűzoltó parancsnokságok és a megyei polgári védelmi parancsnokságok összevonásával alakították ki a megyei katasztrófavédelmi igazgatóságokat.

A polgári védelem története

Az első világháború után, a húszas-harmincas években a jövő háborújára gondolva minden jelentős európai országban létrehozták a légoltalmi szervezeteket. Magyarországon a légoltalom a német mintát követve alakult ki. Az ún. hatósági (állam által irányított) és a társadalmi légoltalmi szervezeteket párhuzamosan, egymásra építve, egymást követően hozták létre. 1935-ben fogadták el a hatósági légoltalom kiépítésére vonatkozó jogszabályokat, majd 1937-ben alapították a Légoltalmi Ligát, mint társadalmi szervezetet. A cél a háborús légitámadások elleni védelem kiépítése, pusztításainak csökkentése volt.

A légoltalom feladataként jelölték meg óvóhelyek, vezetési pontok létesítését, egyéni védőeszközök, egészségügyi, műszaki, tűzoltó felszerelések beszerzését, a légoltalmi szolgálat tagjainak kiképzését, a lakosság felkészítését és riasztását. Törvény írta elő, hogy minden 14. életévét betöltött magyar állampolgár 60 éves koráig légoltalmi kötelezettség alá esik, beosztható légoltalmi szolgálatra, és kötelezhető kiképzéseken, gyakorlatokon való részvételre. A légoltalom a honvédelmi miniszter irányítása alatt állt. 1936-37-től kezdve sorozatosan jelentek meg a légoltalom összes területét átfogó szabályzatok, segédletek, szakkönyvek és propagandakiadványok.

Az 1938-as -győri program- a honvédelem átfogó és gyors fejlesztésének terve volt. Az 1938. évi II. tc-ben (honvédelmi törvény) újraszabályozták a légoltalmat is, feladatai kibővültek, megnőtt felelőssége és hatásköre. Fő területei a következők lettek: hatósági (települési-közintézményi) légoltalom, üzemi légoltalom, lakóházi önvédelem. A győri programhoz kapcsolódva jelentős óvóhely-építkezések zajlottak. Hazánkat az első légitámadások 1941 tavaszán érték, pusztító csapásokat a háború utolsó szakaszában 1944 áprilisától 1945 áprilisáig kellett elszenvednünk . A légoltalom szervezete és tevékenysége megfelelt az elvárásoknak, lényegesen csökkentette az áldozatok számát. A háború utolsó hónapjaiban az ország hadszíntérré vált, ezzel együtt a légoltalom is széthullott.

Hazánkban a légoltalom háború utáni újjászervezésére 1950-ben került sor. Irányítását a belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel összehangolva és a szakminiszterekkel egyetértésben látta el. Szervezete a hatósági (államigazgatási), az üzemi és a lakóházi légoltalmat fogta össze, s elsősorban a hagyományos fegyverekkel végrehajtott légitámadások elleni védelemre készült fel. Az ötvenes évek közepétől részt vett a természeti csapások (földrengés, árvizek) elleni küzdelemben is. Az ötvenes évek végén a légoltalomban központi helyre került a nukleáris fegyverek elleni védelem. Az 1961-es berlini, majd az 1962-es kubai konfliktus nyomán felgyorsult a hadseregfejlesztés, és 1962-ben a légoltalom egészét is a honvédelmi miniszterhez irányították át.

1964-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével a légoltalom átalakult az egész országot átfogó polgári védelmi rendszerré. Erőteljesen fejlesztették az állomány kiképzését, a tanulóifjúság és általában a lakosság felkészítését. Jelentős gyakorlatokat tartottak 1970-ben a tiszai árvíznél a polgári védelem is jól vizsgázott.

Az elemi csapások, természeti és ipari katasztrófák elleni küzdelem a 80-as évek közepétől a honvédelmi feladatok mellett mind nagyobb hangsúlyt kapott a polgári védelemben. 1990-ben a PV irányítása a honvédelmi minisztertől a belügyminiszter alárendeltségébe került.

Az 1996. évi XXXVII. törvény (a polgári védelemről) a PV feladatává tette a fegyveres összeütközés, a katasztrófa, valamint más veszélyhelyzet életet és a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat fenyegető hatásai elleni védekezést, a lakosság oltalmazása érdekében a védekezésre való felkészítést.

A magyar polgári védelem azóta felépítésében, feladatrendszerében, működésében megfelel a genfi egyezményekben megfogalmazottaknak, s a kor igényeihez igazodva igyekszik humanitárius segítséget nyújtani a bajbajutottaknak. Ezt szolgálja szervezeti felépítése, egységeinek kiképzése és a lakosság körében végzett felkészítő, tájékoztató tevékenysége.

Az 1999. évi LXXIV. (katasztrófavédelmi) törvény az ezredforduló színvonalára emelte az életet és a vagyonbiztonságot, a természetes és épített környezetet veszélyeztető természeti és civilizációs katasztrófák megelőzését, illetve a károsító hatásaik elleni védekezést. A polgári védelem a katasztrófavédelem egységes rendszerének integráns része lett.

A tűzoltóság kialakulásának története

Az ember ősidők óta kapcsolatban áll a tűzzel. Kezdetben isteni hatalmat tulajdonított neki, és félelemmel imádta. Később azonban megismerte, és a szolgálatába állította. Innentől kezdve a tűz komoly szerepet játszott az emberiség fejlődésében.
Már az Ókori Kelet államaiban is felismerték, hogy a tüzet ellenőrzés alatt kell tartani és védekezni kell a pusztítása ellen, tűzoltó egységeket alakítottak, figyelőtornyokat építettek, és szigorú tűzvédelmi szabályokat alkottak.
A Római Birodalom a tűz elleni védekezésben is élen járt, a mai tűzoltóság történetét a római egységekig vezethetjük vissza. A tűzoltóságok önálló székházzal rendelkeztek, figyelőtoronyban őrködtek, technikai felszereltségük pedig a kornak megfelelt.

A középkor kezdetén a rómaiak szervezettségét és technikai fejlettségét csak nyomokban találhatjuk meg (pl.:Bizánc). A középkorban ismét kialakultak a nagyvárosok, ahol az épületek többségükben fából készültek, a tűzvédelmi intézkedések azonban igen kezdetlegesek voltak.

Szent István rendelkezését tekinthetjük az első magyar tűzvédelmi előírásnak: „Vasárnaponként mindenki köteles templomba menni, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik”. A tűzvészek ebben az időben gyakoriak voltak és meglehetősen nagy pusztítást végeztek, ezért a tűzokozókat szigorú büntetéssel sújtották.
1514-ben a Werbőczi-féle Hármaskönyv a feudális szokásjog alapján halálbüntetéssel sújtotta a gyújtogatót, sőt azokat is, akik fenyegetőztek a gyújtogatással.

A jól szervezett tűzoltó erők a XVII. században, a diák-tűzoltóságok alakulásával jelentek meg, amelyek közül a debreceni és a sárospataki emelkedett ki. Jellemző volt rájuk, hogy lovak helyett gyakran a diákokat „fogták” be a fecskendő elé, így siettek a tűz irányába.
A megyei elöljáróságok és a városi tanácsok egyre nagyobb számban, egyre szigorúbb és szakszerűbb tűzvédelmi szabályrendeleteket hoztak.
II. József 1788-ban kiadott tűzrendészeti Pátense már meghatározta az építészet tűzvédelmi követelményeit, a tűzjelzés, a riasztás, a tűzoltás teendőit, és a mindennapi tevékenység tűzmegelőzési szabályait.

Magyarországon, sőt egész Európában az első önkéntes tűzoltó-egységet Aradon hozták létre 1835-ben. A Soproni Tűzoltó- és Tornaegylet 1866-ban, a Pesti Tűzoltó-egylet 1870-ben alakult meg. Az önkéntes tűzoltóságok már komoly előrelépést jelentettek, szervezettségükkel, elhivatottságukkal hatékonyabb beavatkozást hajthattak végre.
A magántűzoltóságok a nagyipar kialakulásával angol mintára alakultak meg hazánkban. Az Óbudai Hajógyár 1855-ben felállította tűzőrségét, és példáját más gyárak, üzemek is követték.

A XIX. században a nyugat-európai nagyvárosokban a katonaság látta el a tűzoltói feladatokat. A Pesti Hivatásos Tűzoltóságot Gróf Széchenyi Ödön alapította 1870-ben, de az ő nevéhez fűződik a törökországi tűzoltóság megszervezése is, itt 1874-ben az ő szervezésével alakult meg az első katonai tűzoltó-csapat.

A II. világháború előtti években, már a közelgő háború árnyékában egyértelművé vált hazánkban, hogy a tűzvédelem szigorú szabályozására, a tűzoltóság nagymértékű létszámbővítésére van szükség. Ennek jegyében született meg az 1936. évi X. törvénycikk, az első magyar tűzrendészeti törvény. A törvény minden várost hivatásos tűzoltóság fölállítására kötelezett.
A világháború alatt a hivatásos, az önkéntes, valamint a légoltalmi szolgálatosokból képzett tűzoltók áldozatos munkájukkal sok embert és értéket mentettek meg a bombázások alatt.
A nyilas hatalomátvétel után a tűzoltó felszereléseket és azok üzemeltetéséhez szükséges tűzoltót Németországba szállították.

A háború után a hivatásos önkormányzati tűzoltókat és a magántűzoltóságok egy részét 1948-ban államosították, és megalapították a BM Országos Tűzoltó Főparancsnokságot (OTF), amely később a BM Tűzoltóság Országos Parancsnoksága (BM TOP) nevet kapta.
Ekkortól a hivatásos állami tűzoltóság egységesen szervezett rendészeti szervezetté vált, egyenruhával, katonai rendfokozattal.
A BM TOP irányításával működtek a megyei tűzoltó-parancsnokságok, azok irányításával pedig járási, később a városi hivatásos állami tűzoltó-parancsnokságok.

1989-es rendszerváltás sok változást hozott a tűzoltóság életében is. Az 1990. évi önkormányzati törvény a tűz elleni védelmet a helyi önkormányzatok feladatai körébe sorolta.
A jelenlegi rendszert a tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és a tűzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény (Tűzvédelmi Törvény) megalkotása alakította ki. Jelentős változást hozott a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezéséről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvény (Katasztrófavédelmi Törvény).
A mai tűzoltóság rendszere ezen a jogszabályokon alapszik.

Az iparbiztonsági szakterület kialakulása

Az új katasztrófavédelmi törvényben (továbbiakban Kat.) és annak végrehajtási kormányrendeleteiben és miniszteri rendeleteiben meghatározott feladatok ellátására, azzal összhangban a BM OKF-en 2012. január elsejével, valamint az áprilisi szervezet-átalakítással új szervezeti struktúra alakult. Ez három pillérre épül: iparbiztonság, polgári védelem és tűzvédelem. Az iparbiztonsági feladatok ellátására létrehozott országos iparbiztonsági főfelügyelőség tevékenysége öt fő szakterületre terjed ki. Ezek a veszélyes üzemek felügyelete, a veszélyes áruk szállításának ellenőrzése, a kritikus infrastruktúrák védelme, valamint a nukleárisbaleset-elhárítása, valamint a vízügyi igazgatás és vízvédelem.

A veszélyes üzemekkel kapcsolatos hatósági engedélyezési, felügyeleti, ellenőrzési feladatok és a területi szervek katasztrófavédelmi feladatai a változások értelmében kiterjednek több, eddig nem szabályozott veszélyes tevékenységre. Többek között a küszöbérték alatti üzemekre, a kiemelten kezelendő létesítményekre, veszélyesáru- (közúti, vasúti, vízi és légi) szállítás létesítményeire is, továbbá a kritikus infrastruktúrák védelmével kapcsolatos feladatokra és a nukleárisbaleset-elhárítással összefüggő feladatokra. A hatósági eljárási rendszer egyszerűsítését célozta, hogy a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal veszélyes anyagokkal foglalkozó üzemekkel és veszélyes katonai objektumokkal kapcsolatos szakhatósági hatásköre 2012. január elsejével megszűnt.

A katasztrófavédelmi törvény 2012. április 15-én hatályba lépett módosításai értelmében az eljáró hatóság a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 219/2011. (X. 20.) kormányrendelet 4. § (3) bekezdése alapján első fokon a hivatásos katasztrófavédelmi szervnek a veszélyes anyagokkal foglalkozó üzem és küszöbérték alatti üzem telephelye szerint illetékes területi szerve, másodfokon a központi szerve; a rendelet 5. § (3) bekezdése alapján a rendelet 1. § 3. pont a) alpontja szerinti létesítmények esetén az elsőfokú eljárás lefolytatására a hivatásos katasztrófavédelmi szervnek az üzemeltető székhelye szerint illetékes területi szerve jogosult. A fentieken túl a törvény alapján létrejött az egységes iparbiztonsági hatósági koordinációs rendszer.

Az új főfelügyelőségi szervezeti struktúrával lehetővé válik a kritikus infrastruktúrákkal kapcsolatos tevékenység ágazatokon belüli és azokon átnyúló szabályozása, a gazdaság működését elősegítő, a létesítmények működésének megzavarásából adódó negatív következmények megelőzése. Ezáltal az ezekre való felkészülés és védelmük, a potenciálisan veszélyes tevékenységek környezetében élő lakosság védelme egy egységesebb biztonságpolitikai szemlélettel kezelhetőbbé válik.