Visszaemlékezés a tatabányai tűzvédelem történetére

Visszaemlékezés a tatabányai tűzvédelem történetére

Varga Mihály tű. főhadnagy:

- Mióta foglalkozik a város tűzvédelmének történetével, miért fontos önnek a témában végzett munka?

Janky Róbert tű. alezredes: 23 éve szereltem fel beosztott tűzoltónak, azóta is ugyanabban az épületben dolgozom, bár azóta más beosztásban. Már korán, a tűzoltói évem elején is érdekeltek a tűzoltó antik tárgyak, régiségek, képek (…), egyszóval minden, ami erről a hivatásról szól, ill. ennek fejlődését mutatja. 2014-ben ünnepelte Császár település önkéntes tűzoltó egyesülete a 125 éves fennállását, és az egyesület elnökével, Egyházi Endrével elhatároztuk, hogy a történetükről készül egy kisebb könyv, kiadvány. A településen szerencsére rendelkezésre állt számtalan korabeli dokumentum, így ezeket összesítve – összedolgozva elkészült a könyv. Ekkor számtalan, Komárom-Esztergom megyében működő tűzoltó egyesület történetét feldolgozó könyvet elolvastam és azzal szembesültem, hogy a tatabányai elődtelepülések tűzvédelmével, ill. annak kialakulásával csak részlegesen foglalkoztak korábban. Elhatároztam, hogy ez nem maradhat így, és levéltárakban (megyei és országos), régi újságokban kerestem, majd tártam fel a múltat. Pontosan Bánhida, Alsógalla és Felsőgalla tűzoltóságainak, tűzvédelmének történetét kutatom, mely most már könyv formájában várja a kiadását.

A történeti kutatás nagyon fontos a tűzvédelem szempontjából (is). Az első tűzvédelemről szóló királyi szabályzók után, Mária Terézia és fia, II. József tűzvédelmi rendelete, ill. annak rendszere (tűzmegelőzés – tűzoltás – tűzvizsgálat) a mai napig fennmaradt. Érdekes, hogyan és honnan jutottunk el a mai korszerű tűzvédelemhez, melynek célja mindig is a közbiztonság növelése volt. Tűzoltói szempontból is érdekes, hogy milyen eszközökkel, milyen technikával oltották a tüzet a korabeli tűzoltók.

V.M.: - Hol is kezdjük? Mik az első, a város tűzvédelmének történetét bemutató írott, tárgyi emlékeink, illetve honnan datálhatjuk az első tatabányai tűzoltóság megalakulását?

J.R.: 1886-ban alakult meg a Bánhidai tűzoltó egylet, melynek eredeti alapszabálya megtalálható a Magyar Nemzeti Levéltárban. Ez az első, vagy legrégebbi dokumentum, mely a település tűzvédelmében fellelhető. 1889. október 4-én adták ki Felsőgallán a község tűzrendészeti szabályrendeletét. Felsőgallán és Alsógallán 1891. december 7-én közigazgatási felügyeleti ellenőrzés volt, ahol számos előre meghatározott szempont a tűzoltóságokról szól (van-e tűzoltó egyesület, hány tagja van, ki a parancsnok, van-e alapszabálya). Ezen két településen ekkor még ún. köteles tűzoltóság működött.

 Bánhidán, 1886. március 21-én, 134 éve alakult meg a mai Tatabánya első tűzoltó egyesülete, az alapító okiratot aláírták: Rausmitzer János - segédtiszt, Horváth Ernő - főparancsnok, Lutring Imre – alparancsnok.

.1898-ban alakult meg az Alsógallai Önkéntes Tűzoltó Testület, melynek első parancsnoka Hamschl Mihály, elnöke Frank Pál földműves volt.

 1903-ban alakult meg a Felsőgallai Önkéntes Tűzoltó Testület, melynek első parancsnoka Stamler Sándor volt.

V.M.: - Mikor voltak a nagyobb fordulópontok a környék tűzvédelmében, amelyek előre mozdították, esetleg visszavetették a tűzvédelem fejlődését a XX. században? 

J.R.: A fejlődés kiinduló pontja a fent leírt dátumok, amikor az addig működött köteles tűzoltók (a települések elöljárói osztották be a lakosokat), az idén 150 éves jubileumát ünneplő - gr. Széchenyi Ödön elhivatottságának köszönhetően alakult - tűzoltóság szabályrendszere szerinti egységes és szakszerű tűzoltóságokká kezdtek válni. 

Az I. világháború megállította a működésüket, de a két világháború között ismét nagy fejlődés mutatkozott, mind a képzésben, mind a tűzoltó technikában. A II. világháború után alig maradt tűzoltó eszköz-felszerelés a környéken és az országban.

1947-ben Tatabánya városi címet kapott, 1948-ban Tatabánya Megyei Város Tanácsa elfogadta a városi tűzoltóság szervezetéről és szolgálatáról szóló szabályrendeletet. Ezzel az elődtelepülések tűzoltóságai megszűntek, és beolvadtak az alakuló hivatásos tűzoltóság állományába. A városi tűzoltóság első függetlenített parancsnoka Jávor Antal tű. szds. (korábban alsógallai parancsnok) lett. A kinevezett tűzoltóparancsnok székhelye: Tatabánya, Szent István u. 32. A tűzoltók, mivel laktanya ekkor még nem állt rendelkezésre, a bányamentő állomáson tartózkodtak. A források alapján 1953-tól működik a hivatásos tűzoltóság a mai épületében.

V.M.: - Ki tudna emelni múltbéli nagy káreseteket, ahol bizonyítaniuk kellett Tatabánya tűzoltóinak, esetleg valamilyen szempontból különösen érdekesnek tart?

J.R.: Tatabánya meghatározó és jelentős bányász múlttal rendelkezik, ehhez a múlthoz kapcsolódik egy szomorú katasztrófa története, melyről „Borzalmas bányatűz Tatabányán” címen jelent meg írás, a Komárom megyei Hírlap 1935. július 20-án megjelent számában. 

1935. július 14-én, Vasárnap reggel 7 órakor öngyulladás és bányalégrobbanás következtében tűz támadt a 9-ik akna egyik eresztékében, 165 méter mélységben izzásnak indult szénpor, mely csakhamar egyre erősebbé váló tüzet okozott. A hatalmas tűzhöz kivonultak a bányatűzoltók, a felsőgallai és bánhidai tűzoltó egyesületek. A földalatti tűzzel szembeni harcot Tilesch Alfréd bányafelügyelő, járási tűzfelügyelő, bá­nyatársulati tűzoltóparancsnok és ifj. Grósz István bányamérnök, tűzoltóparancsnok vezetésével megindult mentőexpedíciók vették fel. Halált megvető bátorsággal szálltak a mentőexpedíció tagjai az aknák mélyébe. Eltelt egy jó óra, de semmi hír nem érkezett még ifj. Grósz mérnök s a vele ment három bányász: Dörer János, Fuchs István és Katona József vájárok sorsáról. Egy másik csoport indult ifj. Grósz és társai keresésére. E második expedíció megrendítő tragédiáról számolt azután be. Az első csapat tagja csapdába esve, az emberi életek mentésének áldozva életüket, omlás, tűz és mérges gázok hatására meghaltak. A fiatal, alig 30 esztendős Grósz István az egyetemi évek elvégzése után került a bányához és közben, mint tűzoltó is kiképeztette magát, így lett rövidesen a bányatűzoltóság másodparancsnoka. A három tragikus véget ért bányász, mindegyike nős, családos ember volt. Dörnernek három gyermeke, Fuchsnak két kis fia és két kisleánya, Katonának négy fia, a legidősebb köztük 8 éves, maradt árva.

A történet szomorú. Mutatja azt, hogy a bányászat egy rendkívül veszélyes, embert próbáló hivatás és jelképezi a veszéllyel dacoló tűzoltót és bányászt, aki társaival együtt életét áldozta az emberi életek mentésének magasztos célja alatt.

V.M.: - Milyen fennmaradt tárgyi emlék vannak a tűzoltóság múltjából, melyeket érdekesnek talál? Ezek honnan kerültek elő?

J.R.: Számos dokumentum található a levéltárakban,a korabeli vármegyei és országos újságokban. Kászon-Jakabfalvi László István, városi tanácsnok, kerületi tűzrendészeti felügyelő (nevét ma is viseli a Komárom-Esztergom Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság díszterme) 1938-ban így ír egy tűzoltó versenyt megelőző díszszemléről:

„De a jó Istennek is öröme tellett a felebaráti szeretet oltárán áldozó önzetlen emberek ezen gyülekezetét látni, mert teljes Pazar fényben tündöklött az életet, áldást adó napja, melynek sugarai mosolyogva, pajzán játékot rendeztek, a fényesen ragyogó tűzoltósisakok réztaréján…”

 Komárom-Esztergom megye tűzvédelmének és tűzoltóságainak történeti kutatásának egyik legnagyobb alakja Busa János nyugdíjas tűzoltó ezredes, aki évtizedek munkájával gyűjtötte össze megyénk fennmaradt emlékeit, tárgyait, fotóit. Komárom-Esztergom megye tűzvédelmének és tűzoltóságainak története I-II. című könyve, a környékbeli tűzvédelmi történeti kutatások alapművévé vált.

A leginkább látványos, mai napig fennmaradt tárgyi emlék, a Bánhidai Önkéntes Tűzoltó Egyesület csapatzászlaja, melyet az egyesült 50 éves jubileuma alkalmával, 1936-ban szenteltek. A zászló egy bánhidai padláson található ládából került elő, ahol évtizedekig őrizgették, szinte már el is felejtették.